“Erdő szélén őzike
figyeli, hogy nézik-e.
Ha szögedi az őzike,
hallgasd meg, hogy őzik-e.
Ha őzbak, nézd meg nőzik-e.
Ha őzleány, hogy fűzik-e.
Ha hideg van, fázik-e.
S ha lelőtték, főzik-e "
Erdő szélén őzike,
Figyeli, hogy nézik-e?
Ne félj, ne félj őzike!
Nem bánt téged senki se.
Zelk Zoltán: Hová futsz te kicsi őz?
Hova futsz, te kicsi őz?
-Oda, ahol várnak,
ahol sárga falevél
búcsút int a nyárnak...
-És az hol van, merre van?
- Hát az éppen arra,
ahol most lép rá az ősz
az első avarra...
-S ha odaérsz, ott maradsz
őszi őzikének?
leszel társa rozsdaszín
fűnek, falevélnek?
-Dehogy leszek! Szaladok
onnan is, tovább is,
vár énrám a január,
vár a Február is...
Vár énrám száz téli táj,
hóba bújt vidékek,
egy nap hegyre szaladok,
másnap völgybe érek...
Futok, futok, hóvirág
nő lábam nyomában,
fehérszirmú csillagok
bámulnak utánam...
De csak tovább szaladok,
amíg majd az ágak,
az ágakon a rügyek
jónapot kívánnak:
"Szép jó napot kicsi őz,
jókor jöttél erre,
épp most lépett a Tavasz
az első füvekre..."
Akárhova futok én,
ha őszbe, ha télbe,
akkor is csak a tavasz,
csak a nyár elébe!
Repce közt az őzek
szívesen időznek,
ha sűrű a repce,
ügyesen rejtőznek.
Üzenem sok őznek,
hiába rejtőznek,
mert én most is látom,
ha épp ott időznek…
Elmúlt a nyár, s beköszöntött az ősz.
A rét szélén pár őz is elidőz.
A Nap bújik a sűrű ködön át,
szivárványból fest színes glóriát.
A Nap bújik a sűrű ködön át,
szivárványból fest színes glóriát.
A természet terített asztalán,
élelemet lelhet minden vad talán.
Ma bőség vár, – van bőven élelem,
arcukról mégsem tűnik a félelem.
Amit talál, az mindig jól esik,
de fél, hogy közben lesből meglesik,
s hiába vár rá szép párja és a nász.
Villámként csap le a rejtőző vadász…
Őzre mondjuk, hogy szelíd,
– de ő egy vadállat.
Vadon éli életét,
ám szelídebb nálad.
Nem bánt, inkább elkerül,
nem kell tőle félni,
példát róla mégse végy,
– nem jó félve élni…
Kicsi őz, fuss ide,
a gyep itt szép üde,
takaró vállamon,
a felét rád adom.
Gyere már, őzike,
a mező szélire,
velem itt elleszel,
a vadász nincs közel.
